A hagyományőrzés gondolata a reformkor elején merült fel először s hol kisebb, hol nagyobb mozgást kavarva napjainkig jelen van törekvéseinkben. Mozgatója elsősorban az az értelmiségi szándék, mely fontosnak tartja hagyományaink, a népi kultúra értékeinek megmentését és társadalmi integrálását.

A népi kultúra felé fordulás mindig progresszív jelensége volt társadalmunknak. A 20-as években „Magyarország felfedezése”, a II. világháború idején része a szellemi honvédelemnek, 45 után a NÉKOSZ működése jellemzi ezt a tendenciát, a 70-es évek népművészeti újhulláma, a táncházmozgalom is közéleti érdeklődéssel párosul.

Nálunk és Kelet-Közép Európa többi országában is, ez a törekvés összefonódik a nemzeti identitástudat tisztázására és keresésére irányuló törekvésekkel.

Ezekkel az irányzatokkal szinte egy időben, de az I. világháború után egyre erőteljesebben jelenik meg a néphagyományt és népművészetet kisajátító, külsődleges jegyeit felhasználó, aktuálpolitikai torzítása a hagyománynak.

Ez a torzult szemlélet osztotta meg a magyar progressziót, indította és mérgesítette el máig hatóan a népi-urbánus ellentét. A néphagyományról, népművészetről kialakult társadalmi összkép is a viták hatása alatt született, ezért rendkívül felületes.

A népművészeti mozgalmak társadalmi méretű jelentkezése – a 30-as években a „Gyöngyösbokréta”, az 50-es évek „táncoló népe”, a 70-es évek néptáncegyüttesei, nemcsak e kultúra megmutatkozását jelentették, hanem kísérőjelenségei voltak az adott kor politikai életének. Közegükből kiszakítva demonstrálták az „ezeréves Magyarország” gondolatát, majd a „néphez tartozást”, s legutóbb a „fejlődő szocialista ország virágzó kulturális életét”.

A kulturális és társadalmi életünket napjainkban is jellemző viták – álviták kereszttüzébe került újra a „népi gondolat”. A viták, mint mindig rendkívül felületesek és kísérlet sem történik arra, hogy – a társadalmi megújulás reményében –, az értékeket szem előtt tartva fogalmazzák meg a néphagyomány és társadalom kapcsolatát.

Az eligazodást mérföldkőként segíthetik, azok a szintetikus alkotói életművek (Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László, Ady Endre, József Attila, Nagy László, Vajda Lajos, Medgyessi Ferenc, Nagy László), melyekben a népi kultúra és az egyetemes kultúra értékei szétszakíthatatlan egységben jelentkeztek. Akik a világon mindenki számára érthetően és időszerűen szólaltak meg a művészet nyelvén, magyarul, hírt adva emberségünkről, népünkről, nemzetünkről.

Felhívjuk a figyelmet azokra a tradicionális falusi közösségekre, tánc- és zenei együttesekre, tárgyalkotó és kézműves csoportokra is, – akik politikai szándékoktól függetlenül ezt a kultúrát sajátjukként élik, őrzik és alakítják. Azokra a csoportokra, ifjúsági közösségekre, melyek a magyar folklórkutatás eredményeit felhasználva, fiatalok ezreinek szellemiségét alakítva, teremtették és teremtik meg a hagyományos kultúra átadásának és használatának nemzetközi viszonylatban elismert és példaként emlegetett magyar modelljét.

Muharay Elemér munkássága alatt többször hangsúlyozta az életkultúra fontosságát. Azt, hogy a szellemi és művészeti élet csak úgy élhet egy egészséges társadalomban, ha annak mindennapi életébe, mély rétegeibe szervesül. „...Európa sem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai művelődés nyújthat, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapítjuk az európai művelődést!”

Ezeket a gondolatokat ajánljuk mindazok figyelmébe, akik a népművészetről, a népművészeti csoportok tevékenységéről szólnak, vagy ítélnek.