Örömmel adjuk hírül, hogy a Budapesti Tavaszi Fesztivál idén is felkérte Kiss Ferencet új művének bemutatására. A koncert 2009. márc. 27-én este nyolckor lesz Budán, a Szilágyi Dezső téri református templomban (1011 Budapest, Szilágyi Dezső tér 3.). Minden érdeklődőt szeretettel várunk. Jegyek a fesztivál jegyirodáiban és a helyszínen kaphatók.

2009. Március 27. 20:00
Magyar kancionálé
Zsoltárok, népénekek
Világzenei koncert Kálvin János emlékére 

Közreműködnek:
Bognár Szilvia – ének
Babos Károly – ütőhangszerek
Csörsz Rumen István – lant, koboz, pszaltérium, fidula, görbekürt, ének
Huszár Mihály – nagybőgő, ének
Kiss Ferenc – koboz, hegedű, ének
Küttel Dávid – orgona, harmónium, harmonika
Szabó Zoltán – tárogató, klarinét, török klarinét, duda, furulya, kaval, basszprím tambura, ének 

A XVI. század derekán a magyarság hitéletét is jelentősen megváltoztatta a reformáció tanainak gyors terjedése, így rövid idő alatt énekes kultúránk szerves részévé váltak a legszebb genfi zsoltárok is. A Kálvin nevével fémjelzett énekeskönyv számos darabja hamar napvilágot látott magyarul. Ezek a korabeli népnyelv fordulatait is mesterien alkalmazó fordítások a mohácsi katasztrófa után megrendült emberek számára bíztatást, hitet és reményt közvetítettek. Anyanyelvű költészetünk is óriási lendületet kapott tőlük, a kottanyomtatás feltalálása pedig a dallamok gyors terjedését tette lehetővé. Mindezek eredményeként a következő századok sorra termették a szebbnél szebb könyveket: pszaltériumokat, graduálokat, kancionálékat.

Az elmúlt négy és fél évszázad során a különböző protestáns felekezetek – részben a teológiai különbségek miatt ­– eltérően alakították a közös tőről sarjadt zenei repertoárjukat, de a genfi zsoltárok mindegyik alapját képezik ma is. A református magyar falusi ember vallási ünnepein azonban legalább ennyire fontos szerepet töltöttek be azok a népénekek vagy szentes énekek, melyek szerzői sok esetben ismeretlenek. Ezek ritka és rendkívül értékes elemeket őriztek meg a kultúrák egymásra rakódásának folyamatából. A melódiák variánsait, a harmonizációs gyakorlatokat és előadói tradíciókat tekintve éppúgy, mint a szövegeket illetően. A pentaton őssejttől a pszalmodizáló és gregorián zenei hagyományokon át a sajátos népi többszólamúságig csupa olyan szépséges dolgot, amiről az írásbeliség megfeledkezett.

Jómagam, akit több mint fél évszázada Debrecenben kereszteltek "vastagnyakú kálvinistának", azon töprengtem a Kálvin évforduló közeledtén, hogy ez alkalomból fel kellene tárnunk a református gyülekezeti éneklés és a magyar népzene, a históriás ének és a régizene közötti rejtett, láthatatlan, de jól sejthető alagutakat. Járhatóvá és korszerűvé tenni azokat, fényesen kivilágítani. A zenetudomány izgalmas eredményeit megismertetni a laikus, zeneszerető közönséggel. Erre vállalkoztam hát a kilenc tételes vokális-kamarazenei mű megírásakor. A Magyar kancionálé előadása során fájdalmainkat és reményeinket osztjuk meg az égiekkel a költészet és muzsika közérthető nyelvén. Több évszázados zenei nyelvemlékeket megőrizve, de egyben meg is újítva azokat. A hagyományokat megőrizve és tiszteletben tartva, de az instrumentális hangzást korszerűsítve. A mai ember hit, közösség és összetartozás utáni vágyát szolgálva és azt erősítve.

Hála és köszönet mindazoknak, akik jóvoltából máig fennmaradhattak ezek a dalok: a nehéz sorsú falusi adatközlőknek, a sok-sok névtelen nótafának, a tudósoknak, kutatóknak, gyűjtőknek, a gyakran bujdosásra kényszerülő nyomdászoknak, papoknak, kántoroknak, tanítóknak és költőknek. (Kiss Ferenc)