Szabadi Mihály írásával kívánunk minden kedves olvasónknak kellemes ünnepeket: békességben, szeretetben, egészségben.

Szüret után a hajnali harmat testvéreként megjelenik a reggeli köd. Befekszik a völgyekbe, dunnaként takarja be a domboldalakat. A fák ágaira kicsapódó pára dérré keményedik, ránehezedik a halott levelekre, hogy azok könnyebben leszakadjanak és egymás után hullani kezdjelek, le a fák alá, ahol avarszőnyeget képezve beleolvadjanak a természet folyamatos, örökké tartó körforgásába. 

A pincék mélyén borrá érik a must, és az úton ballagó embernek egyre hosszabb az árnyéka. A nap egyre lustábban ébred, egyre laposabban ível át az égen, és siet pirosra festeni a nyugati ég alját, hogy a színesre pingált felhők mögött elkezdje pályájának hosszabbik felét a következő reggelig. Egyre rövidebbek a nappalok, és hosszabbak az éjszakák. 

A fagyra érzékeny szőlőtőkéket meg a rózsatöveket betakarja a gondos gazda, a kertekben elfogy a munka. Már csak sétálni lehet az ágyások között, szemlélni az elvégzett őszi munkát, és méregetni, előre meglátni mindazt, amit várunk a tavaszi újraéledéstől. 

Az őszi szelek az ember arcába csapják a hideg esőt, és nem is sokára a sárban hagyott lábnyomokat csontosan keményre dermeszti a fagy, így tavaszig őrizvén annak az emlékét, hogy valaki még az őszi sárban is végigsétált a kerten. Az ember behúzódik a meleg szobába, néz kifelé az ablak üvegén át, és a nappalok rövidülésével elkezd várakozni. Még maga sem tudja, hogy mire vár, csak azt érzi, hogy a lelke mélyén valami nehezedik. Aztán a hideg nyugati szelek meghozzák az első havat. 

Nagy varázsló a természet. Mint egy nagyhatalmú, és nagytehetségű grafikus fehérre, feketére rajzolja át a világot. Az egyre hosszabb éjszakák sötétsége ránehezedik az emberre, bár ezt kicsit oldja a hó fehérségének éjjel-nappali csillogása. Csak a fenyők zöldje ad egy kicsi színt, mely életben tartja a reményt, és a lelkekben megszületik a karácsony-várás. Mint az ajándékot váró kisgyerek az ujjainkon számoljuk, hogy hányat kell még aludni addig. Az ádventi koszorún sorra meggyulladnak a gyertyák, lelkünkben egyre kisebb lesz a didergés. Ám ha az utcára megyünk nagykabátba bújunk, a gyorsan ránkszakadó este után pedig a meleg szoba csendességében összehúzzuk magunkat. Várunk, várakozunk, mert tudjuk, hogy eljön a karácsony. Készítjük magunkat az ünnep napjaira, amikor kapni és adni szeretnénk valamit, ami nem föltétlen kézzel fogható ajándék, de amitől gazdagodik a lelkünk. Ami megerősíti bennünk az összetartozást, amitől jobban érezzük egymás közelségét, mint a közönséges hétköznapokon. 

És eljön a nap, amikor a karácsonyfa gyertyáinak meghitt, békességet sugárzó lángja azt jelenti, hogy megszületett a fény. Erre a jelre megerősödik az eddig csak pislákoló remény, az ablakba tett cserépben már kicsirázott a Luca napján vetett búza, és odakinn a határban a hótakaró alatt is megindul valami bizsergés, mert ez időtől kezdve minden nap egy-egy kakas lépéssel hosszabb lesz a világosság. A naptár is azt jelzi, hogy nem sokára új esztendő kezdődik. 

A vágyakozó, előrelátó ember már nézegeti a fák koronáját, a szőlő venyigéjét, olajozza a metszőollót. A tél fagya csak a testet dermeszti, a lélek reménnyel töltekezik. A várakozás megtelik reménnyel teli tervekkel. Február végén még erőlködik egyet a tél, de a fagynak már nincs foga. A nagy grafikus alkotásai elrongyolódnak, a fehérség eltűnésével március felrakja a színeket. A sötétségen győz a világosság, és megszületnek az első kiscsikók. 

Az ember él, és teszi a dolgát. Szánt-vet, házat épít verseket ír, és várja, hogy tetteinek eredménye, hogy a világ forgásának meg-megújuló folyamatában létének értelme legyen. Mert tudja, hogy minden évben eljön az aratás, és a szüret ideje. És amikor már zsákban a búza, és hordóban a bor, jöhet a legnagyobb festő az ősz. Ecsetje nyomán kiteljesedhetnek a természet színei, az ember számot vethet az esztendővel, és tudomásul véve, hogy újra rövidülnek a nappalok, felépítheti lelkében a várakozást, mert tudja, hogy eljön az idő, amikor újra megszületik a fény.