A szegedi nagytáj, a helybeliek büszke kifejezésével „a szögedi nemzet”, a néptáncosok nyelvén „Délalföld” népi kultúrája eltér az Alföld és más magyar tájak lakosságáétól. Ez a vidék a sok pusztulás ellenére is megőrizte középkori lakosságát, sőt rendkívüli életerőről téve tanúbizonyságot a török kiűzése utáni időkben birtokba vette a lakatlanul maradt környéket a Bánáttól a déli Kiskunságig.

Szeged városa (helyi nevén Szöged, latinosan Segedinum) az Alsó-Tisza vidékén, az Erdélyből érkező Maros torkolatánál fekszik. A vízszabályozások előtt ez a táj hatalmas kiterjedésű, vízjárta mocsaras, ligetes terület volt. Egykor a Tisza számos ágra válva folyt a vidéken. Nyelvészetileg nem igazolható, de sokan ma is a sziget szóból eredeztetik a város nevét. A nedves talajú síkság nagyszerű legelőterületet biztosított, amelyen elsősorban lovakat tenyésztettek, a távolabbi, szárazabb területeken pedig nagyban termelték, más növények mellett a gabonát.

A vidék jelentőségét meghatározta az itteni folyami átkelő hely, illetve az Erdélyből aranyat, sót és nem utolsó sorban nemes fát szállító Maros adta kiemelkedő stratégiai helyzet. A Tisza a helyi termékek, áruk továbbjutásához kényelmes és olcsó viziutat biztosított a Duna, a Balkán és a Fekete tenger felé.

Az itteni, szegedi eredetű és öntudatú települések néphagyománya nemcsak nagyon gazdag, de éppen a lakosság folyamatossága miatt nagyon sok régies elemet őriz. Ezt a kultúrát gazdagította és mai szemmel egzotikussá színezte a balkáni, keleties határú rétege, amelyek a török hódoltság hosszú évtizedei során kerültek be a szegedi kultúrába. Ilyen például a papucs-viselet, a paprika-termesztés, vagy akár a törökös konyhából szárma töltött káposzta „szárma” elnevezése.

A Szeged vidéki népi kultúra nagy szerencséjére szolgált, hogy két nagyszerű néprajzi gyűjtő és kutató is ennek e tájnak szentelte egész munkásságát.

Időrend szerint az első Kálmány Lajos volt. Katolikus papként több faluban is tevékenykedett Szeged környékén és a Bánátban. A helybeliek akkor még javában virágzó szöveges néphagyományát gyűjtötte össze és adta közre. Munkássága a 19. és 20. század fordulóján az Alföld felé fordította a tudomány és a folklór iránt érdeklődő közvélemény figyelmét, amely addig inkább Erdélyre irányult.

Időben és elhívatottságban egyaránt követője volt Bálint Sándor, aki 1904-ben Szeged-alsóvároson született és egész 1980-ban lezárult életét a „szögedi nemzet” hagyományainak a feltárására és feldolgozására fordította. Még az utolsó pillanatban, a polgárosodó, „civilizált” világ mindent letaroló győzelme előtt sikerült összegyűjtenie szeretett szülőföldje népének hagyományait a gazdálkodás sajátos formáitól kezdve a vallásos népszokásokig.

Apátfalvi Hagyományőrző Csoport

Apátfalva