Erkel Ferenc-díjas, érdemes művész, a Magyar Művészetért Díjjal kitüntetett táncművész-koreográfus.

Hosszan tartó, súlyos betegség után 2012. március 19-én, életének 75. évében távozott közülünk a magyar néptáncművészet nagy nemzedékének egyik meghatározó személyisége.

A hajdani Néphadsereg Központi Művészegyüttesben kezdte táncművészi pályafutását, majd annak feloszlatása után 1957-től a Bihari János Táncegyüttesben asszisztensi feladatokat látott el.  Ugyanezen időben a Népművelési Intézet Gyermektánc Munkaközösségében – énektanári és táncos gyakorlata birtokában – a magyarországi gyermeknéptánc oktatás pedagógia-módszertani tankönyveinek meghatározó munkatársa. Gyermektáncetűdjei és didaktikai gyakorlatai már ekkor megsejtetik a szakemberekkel a későbbi nagyhatású koreográfust. 1962-től férjével, Szigeti Károllyal a Vasas Művészegyüttes tánckarát vezetik, s irányításukkal a hazai néptáncművészet egyik legjelentősebb professzionális szintű amatőr tánctársulatává emelik az együttest. Műveit a zenei formák táncbéli transzpozíciója, a szigorú és logikus szerkesztés mellett a mélyen átgondolt filozofikus megközelítés és a folklór mélységes tisztelete jellemezte. Nem dekoratív céllal használta a magyar néptánc mozdulatkincsét, hanem a belső indíttatások kifejezésére élt a megfelelő matériával. Műveinek formálásában gyakran alkalmazta a társművészetek, elsősorban a filmművészet eszköztárát, s a koreográfiáiban mindig érezni lehetett széleskörű zenei, irodalmi, képzőművészeti, filozófiai jártasságát. A Vasas „Műhelyben" kiérlelődött alkotóművészete (Káin és Ábel, Ostinato, Rondo, Montázs, Aszinkron) az 1979-ben megalakult Népszínház Táncegyüttesének élén teljesedett ki. Az itt készült alkotások (Játék, Kettős), s a korábbi műhelyből átemelt és újrafogalmazott művek (Lánc, Bújócska, Változatok egy munkásmozgalmi dalra) a nemzetközi táncszakma állandó érdeklődését, tiszteletét váltották ki, s őt a Kelet-európai táncművészet újító koreográfusai között az egyik vezéregyéniségként értékelték.

Az Állami Balett Intézet 1971-ben indult Néptánc Tagozatának vezetője volt Timár Sándor mellett, s tanítványainak (akik között ma már magas művészeti díjakkal honorált művészeket, alkotókat találunk) az előadó-művészet titkai mellett – az ő kérlelhetetlenül szigorú etikájával – a művészi alázat gyakorlatát, a tehetség diktálta kötelesség felismerését adta tovább. Valahai növendékeinek, táncosainak, művésztársainak szeretete és aggódása vette körül. Tőlük, tőlünk: barátoktól megkapta azt a művészi kitüntetést – a Kossuth-díjat –, amelyet talán épp kérlelhetetlen erkölcsisége okán egyetlen hatalom se volt képes neki megadni.

Györgyfalvay Katalin – nekünk Gy.K. – nyugodj békében!