Muharay Elemér Népművészeti Szövetség

Muharay Elemér élete és művei

 
Írta: Vitányi Iván
 
 

Olyan embert ünneplünk, aki mindannyiunkhoz közel állt. Olyan embert ünneplünk, aki sokat tett nem csak a népművészetért, hanem az egyetemes magyar kultúráért. És olyan embert ünneplünk, akit el lehetett felejteni. Ma kevesebben ismerik nevét és értékeit, mint kellene.

 

Azért is történt ez, mert valahogy ő is így akarta. Mert ő nem magamagának akart alkotni, nem a maga hírét-nevét kereste, hanem apostol volt. Annak apostola, hogy mi mindnyájan, az egész társadalom alkotó életet élhessen. Ez volt életének értelme.

           

Olyan ember volt, aki nagyon tudott vetni. Amerre járt, mindig kezdeményezett, élesztett, nevelt, tanított. Fiatalokat kapcsolt be és látott el életre szóló jó tanáccsal és öregeket segített kikászálódni a tanácstalanságból, amikor már elvesztették a hitüket. Rengeteg a tanítványa, még több a követője, olyanok is, akik nem is tudnak róla.

           

Olyan ember volt, aki nem törődött az aratással. Ki tudja, talán neki volt igaza. Ő talán jobban tudta, hogy a vetés a bátrak dolga, akik egyaránt vállalják a kezdést és az újrakezdést, és megporhanyósítják a földet. Azután már könnyű dolga lesz azoknak, akik úgy aratnak, hogy voltak előttük, akik vetettek.

           

Muharay Elemér élete ezt példázza. A Bartók Béla és Kodály Zoltán utáni nemzedék tagja. Gyökerei az egész magyar kultúrából táplálkoznak, termései az egész magyar kultúrát gazdagítják. Ő maga színész, rendező, színházi ember. De író is, egy neves irodalmi lap, a Kelet Népe szerkesztője. E munkájának során ismerkedett meg feleségével, Zakar Edittel, életének hű társával, akit mindannyian tiszteltünk és szerettünk, tisztelünk és szeretünk, és akit szeretettel üdvözlünk itt most körünkben. Tavaly jelent meg verseinek gyűjteménye.

           

Álma volt a filmművészet. Voltak tervei, amiket csodálkozva hallgattunk. Egy új stílust akart megteremteni, amely egyszerre népi és modern. Sose jutott hozzá, de meg tudom mondani, hogy milyen lett volna. Ha látta volna tanítványának, Jancsó Miklósnak nagy filmjét, a Szegénylegényeket, bizonyára bólintott volna.

           

De fogékony volt a többi művészetre is. A zenét és a táncot nem művelte, de ismerte, ezért tudott alkotó módon közreműködni az együttes zenei-táncos munkájában. A képzőművészettel való kapcsolatait pedig testvérének, a festő Muhoray Mihálynak példájával szemléltethetjük, aki Elemér bácsi szellemében alkotott kongenális képeket Sinka István balladáskötetéhez.

           

Muharay Elemér alkotó munkásságát a magasművészetben kezdte. Megalapította a művész Stúdiót, amelyben fiatal művészekkel keresett új utakat. A legjobbak jöttek hozzá, Bihary József, Várkonyi Zoltán, Bánhidy László. A koncepció Bartókot követte: a legősibbet és a legmodernebbet akarta összefogni. A néphagyományt és az avantgárdot. (Közel állt hozzá például a prágai Burián Színház.) Ígéretesen kezdtek, de nem tudták folytatni. Mi hiányzott? Elég egyet említenem, mint a falusi történetben a nagyharangot, és ez volt a pénz. Meg az a közönség, amely ki tudja kényszeríteni a támogatást.

Elemér bácsi akkor már benne élt a népi írók világában, mélyen átérezte Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, Kodolányi János gondolatait. Azt következtette belőlük (és a maga tapasztalataiból), hogy művészként is mindenekelőtt a néppel kell törődnie. Az író talán ülhet otthon és alkothat, műve talál majd olvasóra. De a közösségi műfajoknak eleven közönség kell. A közönséget pedig nem egyszerűen nevelni kell, valamilyen felülről lefelé való magatartással, hanem eleven mozgalmat kell létrehozni, amelyben a közösség maga is alkotóvá válik.

           

Ettől kezdve fordult azokhoz, akik az új, népi közösséget alkothatják. A fiatalokhoz mindenekelőtt, minden társadalmi osztályból és rétegből. A parasztfiatalokhoz legelőbb, ekkor szervezte a Fóti Faluszínpadot. Ekkor tanított fáradhatatlanul a népfőiskolákon. Aztán megszervezte az együttest, értelmiségi fiatalokból, diákokból, és – ezt sem tette meg más – külön figyelmet fordított arra, hogy munkásfiatalok is legyenek a csapatában. Köztük szervezett munkások, a szó klasszikus értemében. Neki nem puszta szó volt a társadalom egysége, hanem mindennapi gyakorlat.

           

Az együttesben igazi művészetet akart. Népi és modern művészetet. Látványosat és katartikusat egyszerre. Amit egyszerű diák-munkás és parasztfiatalok is meg tudnak teremteni, de amely színvonalában magasrendű. És úgy gondolta, hogy ezzel nemcsak egy új művészet, hanem egy új életforma, egy új emberi magatartás megerősödését szolgálja. Amely a modern technika és a modern társadalom viszonyai között is megteremti az alkotás lehetőségét. Ugyanúgy, mint egykor a népművészetben volt. Ezért indult ki a népművészetből, mint olyan formavilágból, mert az ezt a lehetőséget garantáltan biztosította. De nem a néphagyomány helyreállítása volt a célja, hanem újjáteremtése. A hagyomány kiindulópont, támasz és segítség, nem szentség, amit imádni kell.

           

Egészen természetes, hogy ez társadalmi koncepciót is igényelt. Muharay szocialista volt, egy ideális, méltányos, hagyományőrző és minden érték iránt nyitott szocializmust vallott. Azt remélte, ez annyira megerősödik, hogy Magyarország a világháború után ezt az utat magabiztosan járhatja. Élesen szemben állt a német fasizmussal, és tanítványaival együtt vállalta az ellenállási harcot is.

           

Idealizmusában csalódnia kellett. Azokat a nagyvonalú terveket, amiket ez idő tájban szőtt, nem tudta megvalósítani. Fokozatosan visszaszorult. De nem adta fel. Akkor jött a Népművelési Intézetbe és vállalta a hagyományőrző együttesek istápolását. Nagyon nagy érdeme van abban, hogy ez a mozgalom ilyen magas színvonalon tudott fennmaradni, olyan körülmények között is (az ötvenes években), amikor minden társadalmi-hatalmi tényező ellene szólt. Hasonló jelentőségű munkássága a népművészet (néptánc, népzene, népi játék) gyűjtésében, szintén nehéz körülmények között. De hál\' istenek, voltak társai, Széll Jenő védte, Poór Anna, Martin György, Pesovár Ernő segítette. És ismét fiatalokat gyűjtött maga köré, ezúttal Csoóri Sándort és társait.

           

1956-ban ő is a forradalom mellé állt, mint legtöbb tanítványa. Ez vezetett ahhoz, hogy mindent elvettek tőle. Összeomlott, és bár magát hitegette, belül úgy érezte nincs tovább. Alkotókészsége teljében kellett elmennie, hatvanévesen.

           

A népművészeti mozgalom azonban halála után is az ő szellemében újult és erősödött meg újra. Így volt ez a hetvenes években, a táncházmozgalomban is. Igaz, hogy akik elindították (legalábbis a zenészek), már nem dolgozhattak vele. De mondottuk az előbb, hogy közvetve azokat is tanítványai közé sorolhatjuk, akik személyesen már nem ismerték. Ő már nem érte meg sem a Pávát, sem a táncházat, de mindkettő olyan volt, mintha ő találta volna ki. A vetés ekkor érett meg.

           

Sosem volt egyedül a munkájában. Együtt volt – a teljesség igénye nélkül említve néhányukat – még 45 előtt Balla Péterrel, Molnár Istvánnal, Szabó Ivánnal. (Molnárral a két dudás alapon nem jöttek ki, de most utólag elmondhatjuk, hogy hasonlóképpen dudáltak, ugyanannak a magatartásnak alkották két változatát.) Aztán 45 után is voltak alkotótársai, a táncban Szabó Iván, zenében Vásárhelyi Zoltán, Székély Endre, Vass Lajos. És sokan tanítványai. Nem sorolom fel, engedjétek meg, hogy csak azokat említsem, akik művészi pályára léptek, vagy elméleti vonalon maradtak a pályán: Jancsó Miklós, Papp Oszkár, Benedek Árpád, Körtvélyes Géza, Kaposi Edit. Vannak, akik már nincsenek közöttünk, mint Béres Ferenc, Pálfi Csaba és László Bencsik Sándor. De nem akarok belefogni a nevek sorolásába, hiszen akármerre kerültünk, mindannyiunknak megvan a maga története Muharay Elemér magunkban hordott örökségével.

           

Volt tehát aratása, amit ő is megért, és még több, ami utána érlelődött meg, de az, amire ő gondolt, amit hitt, az nem következett be. Mint ahogy Kodályé sem, az éneklő nép. Sőt, ma mintha messzebb lennénk tőle, mint a népművészet revivalének hősi korszakaiban, a harmincas évek végén, 1945 után, majd a hetvenes-nyolcvanas években. Vagy úgy van ez is, hogy az aratáshoz mindig újra egy kicsit újat is kell vetni, mert a földet újra meg újra meg kell dolgozni.

           

Akárhogy is, mi, akik tanítványai, követői és harcostársai voltunk, most is ugyanúgy gondolkozunk. Most is valljuk, hogy a kultúra nem csak arra való, hogy nagy szellemek, nagy gondolkozók üzengessenek egymásnak, meg azoknak, akiknek pénzük és idejük van hozzá. A kultúrának mindig is, most is két funkciója van. Itt születnek meg azok az új gondolatok, új tartalmak és új formák, amelyek az emberiséget előreviszik, a tehetségnek teret adnak, a legmagasabb rendű kín és öröm forrásául szolgálnak. De ugyanakkor a kultúra minden ember örömét, a közösség összetartozását, mindannyiunk magunkra és egymásra találását is ki kell fejezze, a legmagasabb szinten, az igazi érték jegyében.

           

Ez Muharay Elemér üzenete, amit megőrzünk és továbbadunk. Tisztelettel és szeretettel emlékezünk tehát mesterünkre, születésének századik évfordulóján.

 
 
 


Vitányi Iván és Hoppál Mihály tanulmánya elhangzott 2001. november 30-án a Hagyományok Házában a Muharay Elemér 100. születésnapján tartott emlékülésen.